Nos, hát mától hivatalosan is gonosz anya vagyok....
Az úgy volt,
hogy szeptember elsején elkezdődött az ovi, még aznap éjszaka Olivér köhögött (előtte egész nyáron szinte semmit, se nátha, se köhögés, minden tuti jó volt....), orrfújás, miegymás, és hát naná, hogy csütörtökre virradó éjszaka már óránként keltem Márkihoz, merthogy nem kapott levegőt az elduguló orrától... nátha, köhögés, utálatos.
Két hónaposan már volt náthás, de akkor még elég jól bírta az orrszívást, még alvás közben is ki lehetett porszívózni az orrát, ellazított a zaj - reménykedtem, hogy ez így marad, de persze, hogy nem. Konkrétan a porszívó bekapcsolása pillanatában a horror költözött a tekintetébe és kis híján kitépte magát zsenge babakora ellenére a kezemből.... Horror volt minden egyes orrszívás, iszonyúan félt, én iszonyúan szenvedtem, részben attól, hogy láttam, hogy fél és biztosan a kínzó, kegyetlen anyát látja bennem, részben attól, hogy ahogy rúgkapál, megsértem a szívóval az orrát és/vagy a szemét, részben mert nem tudtam rendesen kiszívni az orrát, különösen egyedül nem. A földre lefektetős, kart lábbal lefogós verziót ki sem mertem próbálni, hanem próbáltam egy barátságos eszközt keresni a probléma megoldására. Kb. két órán keresztül netet olvastam, véleményeket, ismerősöket kérdeztem, az egyébként méregdrága Nosiboo tűnt a legjobb megoldásnak... és naná, hogy megvettem a Nosiboo-t, jópofa, tényleg csöndes(ebb mint
egy porszívó, de azért persze lehet hallani), puha a csőr, amivel szív,
lehet állítani az erősséget és nem kapja szét a baba orrát, hordozható, és
tényleg szív is, ugyanakkor Márki ettől is azonnal idegbajt kap, ugyan csak
feleakkorát, mint a porszívótól, de itt is ugrál ki a kezemből, tehát
egyelőre nem teljes a siker... Mindamellett szerintem ha nagyobb
lesz, értékelni fogja a macis-kolibris dizájnt és utazáshoz remek lesz
ez a pici szívó, tehát nem bántam meg a dolgot, használjuk is, na de
lefekvés előtt és éjszakára nagyon tökéletes orrszívást akartam és jött a
porszívó....
És reggel is ez volt, fürdőszobában leterített ágytakaróra
leültünk, Márkit a hanyattfektetős pózban magam alá gyűrtem (mert ülve egyszerűen nem lehetett biztonságosan megoldani) és
szívtam az orrát (egyébként azt kell mondanom, még így megy a legjobban,
mert a combjaim a fülén vannak, így nem pánikol be a porszívó
hangjától, kevésbé üvölt, kevésbé rángatózik és gyorsan végzünk nagyon,
sérülés nélkül), mikor bejött Olivér és meglátta, hogy mit csinálok az
öccsével, először kiabált, hogy fejezzem be, nem látom-e, hogy fáj neki,
nem fejeztem be, és Olivér annyira kétségbeesett, hogy elkezdett
zokogni, hogy fejezzem be, ne bántsam a testvérét... teljesen kiborult.
Naná, hogy én is, úgyhogy az lett a vége, hogy hárman sírtunk a
fürdőszoba padlóján, én részben meghatódva attól, hogy milyen drága
nagyfiam van, aki még tőlem is megvédelmezi a kistesót, részben meg
attól, hogy a gyerekem most azt hiszi, hogy bántottam a tesóját... (Hát
ha még tudná, hogy az ő orrát is így szívtam jó ideig...
). Azt mondta, hogy ráültem Márkra és az fáj neki, mondtam, hogy nem,
és vigyázok rá és nem fáj... és aztán megnyugodott. De büszke vagyok rá
nagyon.
Az a mázlim, hogy időközben Márki is rájöhetett arra, hogy kisebb a kín, mint amennyivel jobb lesz az orrszívás után, ezért nem zokog kétségbeesetten, hanem picit nyafogva tűri, amíg végzünk - így Olivér még egyszer megtekintette a dolgot és megnyugodva konstatálta, hogy nem vagyok annyira bántalmazó anya...
